Dohnányi Ernő (Pozsony, 1877. július 27. – New York, 1960. február 9.) zeneszerző, karmester, zongoraművész, pedagógus.
Családi háttér
A Dohnányi nevet először 1697-ben említi egy hivatalos irat, amelyben I. Lipót nemesi címet adományozott Dohnányi Györgynek. A család felvidéki eredetű. Édesapja Dohnányi Frigyes, a Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnázium tanára volt, de erősen érdeklődött a művészetek iránt. Tehetséges csellista volt, rendszeresen és elismerten szerepelt a pozsonyi polgárság zenei igényeit kielégítő koncerteken és házi muzsikálásban egyaránt. Még Liszt Ferenccel is játszott együtt egy pozsonyi koncert alkalmával. Édesanyja Szlabey Ottilia volt. Egy húga volt, a nála egy évvel fiatalabb Mária.
Pozsonyi évek
A gyermek Dohnányi körül folyton muzsika szólt, így nem csoda, hogy a hangszerjáték hamar felkeltette az érdeklődését. Édesapja kezdi zongorára tanítani 6 éves korában. Első kompozícióját is zongorára írja 1884-ben Gebet címmel. Kilencévesen 1886-ban szerepel először nyilvánosan és ebben az évben íratják be a Pozsonyi Gimnáziumba is. Itt ismeri meg a nála négy évvel fiatalabb Bartók Bélát is. Szülei irányítása mellett a gimnáziumi évei alatt első feladata a tanulás, a gyakorlás, komponálás csak ezután következhetett. Azonban a zene iránti korai elkötelezettsége és rendkívüli tehetsége olyan mértékű fejlődést eredményez, hogy apja belátja, fiából hivatásos zenész kell hogy legyen.
Korai szerzeményei zongoradarabok, zongorakíséretes hegedű- és csellódarabok, valamint vonós kamaraművek. Később, 14 éves korától már vokális műveket is ír: kórusműveket iskolai alkalmakra, dalokat, sőt még az opera műfajával is megpróbálkozik 1891-ben.
1894-ben érettségizik. Egyértelmű, hogy a zenei pályát választja, viszont hosszas fontolgatás után dönt úgy, hogy a Bécsi Zeneakadémia helyett, az akkor még mindössze két évtizedes múlttal rendelkező Magyar Királyi Zeneakadémiát választja tanulmányai színhelyéül. 1894 szeptemberében felveszik a zongora és a zeneszerzés tanszakra.
Pályája
A Zeneakadémia két tanszakára is felvételt nyert: zongorából a 3. évfolyamba Thomán Istvánhoz, zeneszerzésből pedig 2. évfolyamba Koessler Jánoshoz kerül. Ezenkívül még a bölcsészkar német–magyar szakára is beiratkozik, de ezt rövidesen abbahagyja, mivel a Zeneakadémia minden idejét leköti. 1895-ben írja 1. opus-számmal ellátott művét a c-moll zongoraötöst, amit Koessler közbenjárására Johannes Brahms is megismer és előadat Bécsben, még 1895-ben. Brahms állítólag annyit fűzött hozzá a darabhoz, hogy: "Magam sem tudtam volna jobban megírni". Budapesten is egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Zeneszerzőként pedig az eddigi kamara- és zongoraművek mellett egy szimfónia megírásának ötlete kezdi el foglalkoztatni. 1897-ben ez a szimfónia (F-dúr) és a Zrínyi-nyitány elnyeri a millennium alkalmából meghirdetett Királydíjat. Még ez év júniusában kitüntetéssel diplomázik mind zongorából, mind zeneszerzésből. Nyarát Eugen d'Albert-rel, a kor egyik legavatottabb Beethoven-játékosának társaságában tölti, hogy felkészüljön őszre tervezett berlini bemutatkozására. Azonban Berlin mégsem hozza meg a kívánt koncertsikereket, de a jövőbeni művészi karrierjéhez vezető legfontosabb esemény mégis itt éri: Richter János meghívja a Budapesti Filharmóniai Zenekar szólistájának 1897 novemberére. Richter János révén mutatkozik be Londonban, 1898-ban, amivel megveti világhírnevének alapjait. Londonban fergeteges sikere van, egyre újabb és újabb koncerteket követelnek tőle, és az újságok is oldalakat szentelnek méltatására. 1899 márciusában megnyeri a bécsi Bösendorfer zongoragyár által meghirdetett zeneszerzői versenyt az op.5-ös e-moll zongoraverseny egytételes változatával. Az 1899/1900-as évad során lép be a világutazó koncertzongoristák körébe.
1903–1905-ig Bécsben, 1905–1915-ig Berlinben volt a Zeneakadémia professzora, majd 1915 végétől Budapesten működött. 1919–1944 között a Budapesti Filharmóniai Társaság elnökkarnagya, 1931–1944 között a Magyar Rádió Zenei Osztályának igazgatója, majd 1934-től a Zeneakadémia főigazgatója lett. Munkásságát 1930-ban Corvin-lánccal is elismerték.
A 2. világháború beköszöntével élete legfordulatosabb és egyben legkeservesebb szakaszához érkezett. A sorsforduló magánéletében kezdődött: ebben az esztendőben ismerkedett meg későbbi harmadik feleségével, az akkor mindössze 27 esztendős Zachár Ilonával, akinek személye több szempontból is döntő befolyással volt a zeneszerző sorsának alakulására. Akkor is például, amikor 1944 őszén közösen úgy döntöttek, hogy Ilona gyerekeivel együtt végleg elhagyják Magyarországot. Ezt követően három éven át egy ausztriai faluban várták a háború végét és a koncertélet rendeződését – kétségbeejtő anyagi körülmények között. Innen egyéves argentínai kényszerkitérő és számtalan nehézség után 1949-ben érkezett meg a család az Egyesült Államokba, ahol a Florida State University zongora- és zeneszerzés professzori állást kínált Dohnányinak. Ő örömmel fogadta el az ajánlatot, s 1949 novemberétől haláláig, 1960-ig egy egzisztenciális aggodalmaktól ugyan nem mentes, de a háborús éveknél összehasonlíthatatlanul harmonikusabb, nyugodtabb periódust töltött Florida fővárosában, Tallahassee-ben. Másrészről azonban a hányattatásoknak ekkor még nem szakadt vége: művészi és anyagi érvényesülését ugyanis csaknem teljesen lehetetlenné tette az a politikai rágalomhadjárat, mely még 1945 tavaszán indult el Magyarországon, s jó tíz éven át meghatározta az életét a bolyongás évei alatt, s még Amerikában is. Mint ismeretes, Dohnányit háborús bűnösséggel vádolták meg, s annak ellenére, hogy a hivatalos minisztériumi vizsgálat minden kétséget kizáróan felmentette őt előbb Magyarországon, majd később, amikor a vizsgálat lefolytatását kérték, az Egyesül Államokban is, a vádaskodás kiirthatatlannak bizonyult. Ennek köszönhetően – bár Dohnányi mindvégig aktívan hangversenyezett országszerte kisebb városokban – az igazán jelentős kulturális központokban nem tudott érvényesülni, New Yorkban például csupán egyetlen alkalommal sikerült hangversenyt szervezni neki, így a szimbolikus rehabilitációra tulajdonképpen haláláig nem került sor. 83 éves korában halt meg New Yorkban, ahol lemezfelvételt készített. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki.
Három házasságából három vér szerinti és három nevelt gyermeke volt. Dohnányi először a zongoraművésznővel, Elisabeth Kunwalddal élt házasságban. Ebből a frigyből két gyermek született, Hans von Dohnányi (1902–1945) és Grete (1903), akik később a Bonhoeffer-családba házasodtak be. 1919-töl 1949-ig Dohnányi második felesége az énekesnő, Elza Galafrés; 1949-töl egészen haláláig Zachár Ilonával élt házastársi kapcsolatban. Hans fiának gyermekei közül Klaus von Dohnányi politikus, Hamburg egykori polgármestere, míg Christoph von Dohnányi világhírű karmester lett. Dèdunokája a népszerű német szinész Justus von Dohnányi.
