Herepei János, magyarherepei, művelődéstörténész, muzeológus.
Született: 1891. október 11. Kolozsvár, meghalt: 1970. október 30. Szeged
Régi erdélyi református nemesi családból származott. Családi hagyomány szerint Bod Péter leszármazotta, valamint ősei között szerepel – többek között – Herepei Ádám (1756–1814) Kőrösi Csoma Sándor nagyenyedi történelemtanára és testvére Herepei János (1763–1812) református lelkész, teológus. Unoka-nagybátyja Herepei Károly (1802–1871) egyháztörténész, az MTA tagja. Sz: Herepei Gergely (1844–) református lelkész, teológus, Tóth Etelka. Édesanyja Ady Endre másod-unokatestvére volt. Leánya: Baróti Józsefné Herepei Judit.
Iskolái
Tanulmányait szülővárosában végezte, a Kolozsvári Református Kollégiumban éretts. (1910), a Ferenc József Tudományegyetemen magyar–történelem–régészet szakon tanult (1910–1914), végbizonyítványt szerzett (1914). Tanulmányai befejezése után Olaszországban járt hosszabb tanulmányúton (1914).
Életút
A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem segédrégésze (1914–1918); közben Kolozsvárott cukor- és dobozgyári munkás. Az összeomlás után Kolozsvárott maradt, anyagot mentett a kolozsvári Főtér Árpád-kori leleteiből (1920-as évek eleje). Lemondatása után a Minerva Irodalmi és Nyomdai Rt. munkatársa, főkönyvelője, osztályvezetője (1920-as évek eleje–1938), egyúttal az Erdélyi Kárpát Egyesület (MKE) Néprajzi Gyűjteményének őre és a Kolozsvári Református Kollégium levéltárosa (1930-as évek). A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (1938–1945), majd a bonyhádi Székely Múzeum igazgatója (1949–1951), nyugdíjazták (1951). A Szegedi Tudományegyetem, ill. a JATE BTK Irodalom Tanszékének előadó tanára (1961-től).
Családi hagyományai miatt kezdett el foglalkozni Erdély 17–18. sz.-i magyar művelődéstörténetével, elsősorban Apáczai Csere János munkásságával. Tudományos pályafutása indulásakor serkentően hatott rá Kelemen Lajos (1877–1963) barátsága, akinek javaslatára az 1920-as évektől járta az erdélyi magyar falvakat, adatolta a helyi műemlékeket és temetőket, régészeti feltárásokban vett részt (pl.: Makfalva, Maros-Torda megye), ill. korabeli egyházi iratokat és levelezéseket gyűjtött. Történészként jelentős eredményeket ért el a magyarországi református egyházi oktatás múltjának feltárása terén. Muzeológusként, mint a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója felszólította a református egyházakat, hogy műkincseiket mentsék át a Múzeumba, ahol néprajzi részleget fejlesztett és elindította a Székelyföld modern régészeti kutatását, ezáltal a történeti etnográfia egyik megalapozója. Régészként Sepsiszentgyörgyön, Málnás környékén és Felső-Erdővidéken kutatott. A második bécsi döntés (1940) után gr. Teleki Pál (1879–1941) miniszterelnök felkérésére kidolgozta a Székely Nemzeti Múzeum fejlesztési tervét és egy Székely Tudományos és Közművelődési (= Székely Táj- és Népkutató) Intézet tervét. Ez utóbbi terv a II. vh. miatt nem valósulhatott meg, ugyanakkor a Székely Nemzeti Múzeumot a szakminisztérium közgyűjteménynek ismerte el (Észak-Erdélyre kiterjedő gyűjtőkörrel, s a múzeum alkalmazottait a Magyar Nemzeti Múzeum [MNM] keretén belül fizették). A Múzeum az 1940-es években élte virágkorát: Herepei több reprezentatív Erdély történetét bemutató budapesti és székelyföldi (közös) kiállítást rendezett, felújította a múzeumot és Kós Károly tervei alapján bővítette a főépületet, alapvető fontosságú történeti, néprajzi és régészeti programokat indított (fiatal kutatók – többek között László Gyula, Balassa Iván bevonásával). A Székely Nemzeti Múzeum jelentős részét a háború végén (felsőbb utasításra, 1944-ben) Nyugatra menekítette (az anyag Zalaegerszegen eltűnt vagy elpusztult, 1945-ben). A Múzeum pusztulását Herepei János élete végéig nem heverte ki, főleg, hogy a felelősséget is (sikertelenül) igyekeztek ráhárítani. A II. vh. után tartva a romániai hatóságok megtorlásától nem tért vissza Erdélybe, evakuálása helyszínén, Keszthelyen maradt (ahol rendezte a Kolozsvárról odamenekített és megmaradt egyetemi könyvtár anyagát, 1945–1947). Később a Völgységi Telepesek központi Szövetkezete meghívására Bonyhádon telepedett le, ahol a tolnai ún. telepes székelyek történetére vonatkozó helytörténeti gyűjteményt állított fel (1949–1951). A Székely Múzeum (= kis Székely Múzeum) a Délvidékről menekült bukovinai székelyek emlékeit kívánta összegyűjteni (a múzeumot romániai nyomásra nemsokára felszámolták, az addig gyűjtött anyag a szekszárdi múzeumba és a szekszárdi Tolna megyei levéltárba került, 1951-ben). Nyugdíjaztatás után leányához, Kajdacsra költözött (1953–1961), majd haláláig Szegeden élt és tevékenykedett. Élete utolsó éveiben visszatért a középkori és kora újkori Erdély művelődéstörténetét feltáró kutatásaihoz. Feldolgozta a kolozsvári Házsongárdi Temető és Kalotaszeg sírköveit, utolsó, az MTA által támogatott nagy művében összeállította a 17. sz.-i magyarországi szellemi mozgalmak adattárát. Több jelentős műve kéziratban maradt, munkásságának nagy része még feltáratlan.
Szegeden hunyt el, a Református Temetőben nyugszik, sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2002-ben). Jelképesen fel van írva a neve a kolozsvári Házsongárdi Temetőben, a Herepei-család síremlékére is. A Székely Nemzeti Múzeum bejáratánál munkásságát állandó kiállítás idézi fel. Életművével Balassa Iván, Keserű Bálint foglalkozott, a 2000-es években Sas Péter gondozásában sorra jelennek meg Kolozsvárott még ki nem adott kéziratai vagy újra felfedezett rendkívül ritka és értékes dolgozatai.
