Seress Rezső - Spitzer Rezső

Zeneszerző, zongoraművész

Született:
1889. november 3. Budapest, Magyarország
Elhunyt:
1968. január 11. Budapest, Magyarország.

A start

Iskolai tanulmányait igen korán abbahagyva, és nagy vargabetűvel kerül a pályára. Késő kamaszfejjel egy vándorcirkusz után szökik, mert egy plakáton megpillantja Rökk Hédi légtornásznő igéző bájait. Komárom városban laknak ekkor, és amikor Bruno úrnál, a cirkuszigazgatónál jelentkezik, a trupp jócskán elhagyta már Komárom városát, jelentkezik nála tehát, hogy artista szeretne lenni. "... ha egy ilyen csúnya kis kölyök, akit az Isten is bohócnak teremtett, nem vállalja sorsát, hanem szép akar lenni, bátor és hatalmas: az csakis zsidó lehet" - mondja a direktor. Felfogadja segédnek, tanulónak és mindenesnek. Már három hónapja tanulja a "légtornászatot", amikor - ahogy mesélte egykor - betoppant édesanyja, akit Komárom-szerte akkoriban "dilis Spitzer néni"-nek titulálnak, hogy azonnal másszék le onnan a magasból, és tessék hazajönni. Dudi azonban nem megy, és még hónapokig hordja a "gombócokat" a lovak után, hogy azután lépésről lépésre jusson fel a cirkuszi hierarchia létráján, mire légtornászként működhet. Biztosítókötél nélkül tudja a hármas szaltót egyébként. Vecsésen vernek sátrat épp, amikor egy hajnali próba során és biztosítókötelek nélkül leesik a magasból. Utólag arról beszél, hogy esés közben egy hangot hall: "ennek meg kell lenni". A fővárosi Korányi-klinikára szállítják, de csodával határos módon túléli ezt a zuhanást a trapézról. Hónapokig kell mankóval járnia. Egyik este az Üllői úti kocsmák valamelyikében megismerkedik egy magas fiatalemberrel. Elmeséli neki a sorsát. A fiatalember nagy barátsággal van irányában és rendkívül együtt érző bajával, és az élettel szembeni kilátástalanságát feloldandó javasolja, hogy csapjon fel vele együtt színésznek. A fiatalembert akkor Grawatsch-nak hívják, később, a tanodában kapja meg Bilicsi Tivadar művésznevét.

A képzett artista, és tanult színész

Új barátjával jelentkezik tehát ő is Rákosi Szidi magántanodájába, ám a felvételi meghallgatás során mankóval jelenik meg. Szidi néni végigméri mind a 156 centiméternyi Seresst, és némi gúnnyal megkérdezi, mi szeretne lenni. A pillantások kereszttüzében azzal azonnal tisztába jön Rudi, hogy a bonvivánszerepre nem pályázhat: "Táncoskomikus" - bökte ki végül. "Két mankóval? - Brávó, Seress úr, ilyen még úgysem volt!"
Színész lesz végül is, együtt végez Vaszary Piroskával és Halmay Tiborral. "Amikor kikerültem az iskolából, előbb Bródy István margitszigeti színházában, majd különböző vidéki társulatoknál játszottam" - mondja Seress. Idővel aztán a nem éppen előkelő közönségéről nevezetes városligeti Műszínkörben alkalmazzák. Kilenc esztendőt tölt vidéken és itt, a "vurstli" világában. Ám a szórakozás és mulatozás akkori fellegvára a Városliget, a dolgos hétköznapok oldaláról nézve már korántsem olyan vidám hely. Állandó a nélkülözés, a pénztelenség, nyomorult évek ezek számára. A Műszínkörben az utolsó sor bevétele az ő fizetsége, és az többnyire üres. Egyik vigasza, hogy néha leülhet a zongora elé klimpírozni, a díszletek árnyékában, többnyire csak magának. A direktor egy nap kiülteti a rozzant színház elé játszani, némi "zenekari" kísérettel. Itt játszik ismert és ismeretlen dallamokat a harsogó ligeti bumsztadrá alkotta kakofónia közepette. Először bátortalanul rukkol elő saját szerzeményeivel, de később egyre inkább felfigyelnek zenéjére az arra járók. Ekkoriban, a vesztes háború után Magyarország nem készíthet hanglemezt, a győztes angolszász hatalmak betiltották, mert véleményük szerint a hadipropaganda kiszolgálóeszközei voltak ezek a háború során. Tilos tehát a "gépi" melódia, a rádiózás meg még kevesek kiváltsága. A korábbi hanglemezek egy jó részét bezúzzák, szintén hadi okokból. Pusztán az élőzene az egyetlen lehetséges útja a zene elterjedésének, a vendéglők, kávéházak, a sétaterek teraszain, a zenés színpadok, mulatók és orfeumok mellett.

Az első sikerek - 1925.

A kis Seress pedig tavaszi szélben, őszi esőben, nyári kánikulában játszik zongoráján rendületlenül a városligeti Műszínkör előtt, és fütyöli dallamait messzire. "1925-ben komponáltam első (publikált) számomat, a "Még egy éjszaka..." címűt. Az egész országban énekelték. Azóta se volt rá példa: Tizenhatezer példányban kelt el" - mondja Seress Rezső, ami akkor egyfajta rekord a hazai zeneműkiadás történetében. Ez a dal a lassan ismét meginduló hazai lemezgyártás egyik korai sikere, és négy felvétel is készül belőle néhány év leforgása alatt.

"Ki volt az az asszony, akinek a szíve
Harmatos virág volt, sosem volt rossz híre..."

kezdetű dala az első viszont, amit hamar megtanulnak a cselédek, cipőpucolók, konflis-kocsisok, és mint mondják: terjedni kezd, mint az angolnátha Pest-szerte. Élete harmadik nagy lázadásaként otthagyja a Városligetet. Talán ráérez arra, hogy többre hivatott, talán elege lesz a vásári kavalkádból, nehezen eldönthető utólag ez a kérdés. Otthagyja tehát a színházat, a vurstlit, és elszegődik a Kukoricza csárdába zongoristának. Egyébként 1923 óta foglalkozik zeneszerzéssel, szövegírással, de így is két esztendő, mire első nyomtatásban is megjelent száma napvilágot láthat 1925-ben. Tulajdonképpen Nádor József, az ismert és már befutott zeneszerző fedezi fel a könnyűmúzsa számára az alacsony termete miatt "kis Seress" becenéven ismertté váló fiatalembert. Egy este meghallja Nádor a "kis Seress" játékát, és nyomban jobb helyet keres számára. Átszerződtetik a Dohány utcai Kulacs vendéglőbe, a főváros VII. kerületébe. A biztos egzisztencia következtében hamarosan lakást tud vásárolni magának, sőt télikabátra is futja.

Az első tíz esztendő

Az 1923-1933 közötti tíz esztendő során írt több mint negyven dalszöveget mások zenéire, és vagy hatvan saját szerzeményt - meséli 1933-ban a "Délibáb" újság hasábjain. (1933. 25. szám) Nádor Jóska, zeneszerző kollégája és felfedezője többször is úgy konferálja fel őt, mint a "zeneszerzés kistermetű nagymesterét". Népszerű dalai a "Csillogó hópehely", "Gyerünk, Bodri kutyám", "Talán egy perc, talán egy óra", "Nem az a fontos, az ember hány éves...", "Szeressük egymást, gyerekek", "Egyszer fent és egyszer lent a kerék", de gyakorta dúdolják a "Pesti uccán" kezdetű dalát is.
1933-ban operettet ír "Szerelem az egész vonalon" címmel, amelynek mind a szövegét, mind pedig a zenéjét Seress Rezső szerzi, ám sosem kerül színre. Az operettszínpadokon a bejáratott szerzőkkel foglalkoznak a direktorok, folyvást elutasítják operettjét, annak ellenére is, hogy kollégái mindegyike remeknek tartja az operettet. A szakmai elismertség hiánya is hozzájárul talán ehhez a fajta kudarchoz. "Sajnos, ma az a helyzet, hogy a zeneszerzőnek mind a színháznál, mind a filmnél vállalkozónak kell lenni, aki azon kívül, hogy darabot ad, még pénzt is kell befektetnie az előadásba. Szegény ember vagyok, nincsenek ezreseim, mit tehetek?" - kérdi Seress Rezső a "Gong" 1935. június 15-ei számában a vele készült riport kapcsán. Az operett sorsáról azonban mára már mit sem tudni, merre lappanghat a kézirat, megvan-e egyáltalán? Lehet, hogy a világhírűvé lett Seress Rezső eddig ismeretlen zenés darabja hetven-nyolcvan esztendő múltán arathatna egy újabb nemzetközi sikert?
Seress, a művészvilág népszerű alakja

A "kis Seress" népszerű alakja egyébként a pesti művészvilágnak és nagyszerű szerzeményein kívül számtalan kedves anekdota kering róla, már igen fiatalon is. Mesélik például, hogy egy alkalommal egyik magas termetű asztaltársa tréfásan megjegyezte: "Ne beszélj olyan sokat, Rezső, mert mindjárt beduglak a mellényzsebembe. - Akkor, barátom - replikázott Seress -, több lesz a zsebedben, mint a fejedben..." Az örökké vidám és mókázó kedvű "kis Seress" körül folyvást gomolyog a jókedv és a derű. Mindig viccel, és akit csak lehet, ugrat. Ebben önmagát sem kíméli, sőt egyik kedvelt humorforrása önmaga és a dalai, dalszövegei. Egyik legnagyobb sikerű dalát, a "Szeressük egymást, gyerekek"-et így alakítja át: "Seress-ük egymást gyerekek..." Minden magánéleti vidámsága ellenére muzsikája és szövege szomorúságot, csalódottságot tükröz, és dalainak ez a hangulata teszi valahogy mégis népszerűvé. Bánatos és reménytelenül szentimentális, sőt nemritkán szívet tépő sorai nyílegyenesen röpítik a népszerűség magasaiba. Dalainak témája a reménytelen szerelem, az elérhetetlen boldogság, amibe "bele kell pusztulni". Az ember persze gyakorta érez ilyesmit érzelmeinek delelőjén, pláne ha fiatal, ám Seress búcsút int a józanságnak és a realitás kiábrándító valóságának, és a benső vágyunk kivetüléseképp dalai végén elsorvadunk, belehalunk inkább, mintsem hogy elfogadjuk azt, amit az eszünk diktál, nem a szív.

Seresst megkeresi Jávor László publicista

Valamelyik este a vendégek között megismerkedik egy asszonnyal, Jászonyinéval, egy nyugalmazott ezredes feleségével, akivel eleinte titokban találkozik Dob utcai lakásában, de később Helénke élettársává, sőt feleségévé lesz. Senki sem érti a dolgot, de a szív ügyeiben nehéz is logikát keresni, tudniillik Seress csúnya kis ember, és mégis övé Pest egyik legszebb asszonya, a majdnem két fejjel magasabb, keresztény Helénke, aki miatta hagyja el gazdag katonatiszt férjét. Nehéz idők járnak akkoriban, a nagy gazdasági válság időszakában Pesten is, amit tetéz az első hangosfilmek megérkezése. A munkanélküliség már a diplomásokat is eléri. Létrehozzák egyebek mellett az Állástalan Diplomások Egyesületét (ÁDOB), amely szervezet segélyezi a legkvalifikáltabb munkaerőnek számító munkanélkülieket. Mérnökök, és tisztviselők seprik az utcát jobb esetben. A képzetleneknek pedig hozzájuk képest is igen csekély az esély bárminemű munkára, és egész generációk számára válik egyetlen céllá: életben maradni, túlélni valahogy a nyomort adó érát. Ráadásul a hangosfilm megjelenése kapcsán több száz mozi-zongorista válik egyik napról a másikra állástalanná. Spitzer Rudi szorong. Fél, hogy könnyen és gyorsan elveszíti az állását, és jön a Ligetben oly sok éven át megtapasztalt nehéz esztendők ideje. Talán épp ezért is mozdul rá arra a dalszövegre, amit az akkorra magának már nevet szerzett publicista, Jávor László, a "8 Órai Újság" rendőri riportere egy alkalommal megkeresve őt, átad.

Megszületik egy világhírű dal, amiről akkoriban még senki sem tud

"Eszembe jutott Seress, a tehetséges slágerszerző. Én írtam le először fővárosi lapban a nevét, nyolc évvel azelőtt, amikor még a vurstliban volt zenész. Elhatároztam, neki adom az én szerelmes dalomat... Megmutattam a verset - mondja Jávor László visszaemlékezésében.
- Szép, szép - mondja Seress Rezső, a kiskocsma zongoristája - de ez nem lesz sláger, mert vers. De szívesen megpróbálom, ha nekem adod...
- Ha az elhelyezését vállalod, megzenésítheted.
- Bízz, csak mindent rám" - mondja fölényesen Seress.
A zenésítés azonban lassan készül. Jávor türelmetlenkedik. Egyik éjszaka aztán a Fórum kávéház telefonosa jelenti, hogy "Seress már háromszor keresett. Rohantam a kocsmába. Rezső előadta a Szomorú vasárnapot. A dalnak vége volt, de a szép muzsika tovább zengett bennem... a monoton melódia mesterkélten egyszerű C-moll hármas hangzatának változatai tökéletesen simultak versem hangulatához. Szeretettel gondoltam Seressre, erre a zenei gyógykovácsra, aki a maga művészetének területén ösztönös tehetségével, bugylibicskával hályogot operál." (Részlet-montázs Jávor László: Szomorú vasárnap című, 1937-ben megjelent könyvéből.)
Elkészül tehát a nóta. Egy Arányi Kornél nevű, zeneakadémiát végzett fiatalember öt pengőért lekottázza azt fütty után, merthogy Seress nem ismeri a kottát, és élete során sohasem tanul meg kottát olvasni. Seress eladja a kézi perzsaszőnyegét, és az érte kapott összegből egy kottamásoló a Lovag utca 18. számú ház padlásszobájában kinyomtatja azt. (Pontosabban: Seress állja a hangszerelés költségeit, míg a nyomdát Jávor fizeti.) Itt a Lovag utca 18.-ban működik az az állástalan könyvkereskedő, Dombay Hugó, aki jobb híján kottarajzolásból tengődik, kuncsaftjai pedig többnyire önjelölt slágerszerzőkből toborzódnak. A nyomtatás sem megy simán, mert Dombay szegény ember, és várni kell, míg nyolc dal anyaga összegyűlik nála, mert akkor kifizetődő a kőre másolás. (Kőnyomat = ez egy nyomdai eljárás, amely során egy síkra csiszolt mészkőre mart negatív formára kenik a festéket, és kő-nyomdai présben pár-száz levonat készíthető belőle papirosra, ami ekkoriban már egy elavultnak számító nyomdai eljárás, amely elsősorban 1860 és 1920 között virágzott hazánkban.) Jávor László beviszi az elkészült, kinyomtatott paksamétát bizományba a Csárdás nevű kiadóhoz.

Az ismeretlen dal egyszer csak fókuszba kerül

A dal, nem tudni, mennyire fogy, mennyire nem. Jó darabig hír felőle nem sok. Több újabb szerzeménye kapcsán figyelme lassan tovasiklik a kották sorsa felett. Bár néha Seress elhamarkodottnak ítéli meg, hogy akkor a dal piacra kerüléséért eladta perzsaszőnyegét. Úgy érzi, minden hiába. Bár korábban már voltak dalsikerei, finoman szólva nem tartozik a nagyon keresett és elismert szerzők közé. Talán ezért is tulajdonít nagy jelentőséget egy, az akkori "Délibáb" című, rádióműsorokat is részletesen közlő színházi folyóiratban megjelent hírnek. A hír arról szól, hogy a rádió élő műsorában Kalmár Pál, a neves énekes felvette repertoárjába ezt a dalt, a "Szomorú vasárnap"-ot. Izgatott várakozás lesz rajta úrrá, talán most... Ám a közvetítés napján váratlan esemény történik: elhunyt a rádió igazgatója, Szőts Ernő, és részvétből aznap a rádió zenét nem sugároz. A világhír első lépése, az országos ismertség elérése elmarad hát, köddé lesz, és Seress reményvesztetten megy be aznap este is játszani. Nem sokkal utána, egy hétfői napon megjelenő hírben az áll, hogy öngyilkosságot követett el egy kiscseléd. Lúgkövet ivott, és a teteme mellett egy kottát talált a hatóság, a "Szomorú vasárnap"-ét. Seresshez eljut a hír, bár fogalma sincs, hogy került az ő kottája szegény lány kezébe. Egy hét múlva újabb napi szenzáció a lapok címoldalán: "Lédig László pénzügyminiszteri tanácsos egy autotaxiban szíven lőtte magát. Búcsúlevele mellett vérmosta kottát találnak: a "Szomorú vasárnapot". Seress nem érti továbbra sem, hogy hol bukkantak a kottájára, merthogy Budapest-szerte nem játsszák a dalt, de az időpontot megjegyzi, mert akkoriban ünnepli a 35. születésnapját.

A hír, ha elindul...

A két hír után rövidesen újabbak jelennek meg még azon a héten. 1935. november 7-én pedig a "8 Órai Újság" indítja meg az első hírlapi támadást a dallal és verssel szemben. "Gyilkos sláger" címmel bírálja a dalt, levágja a kritika a verset, néhány sort kiemelve belőle. "Az öngyilkosok költője lettem? Rettenetesen levert, hogy ez lett a dal sorsa. Ezen az áron nem kell a siker! Idegességemben és a támadó cikkek hatására alatt lassan elhittem, hogy én vagyok a gyilkos" - mondja Jávor László.
November 8. - Seress Rezső interjút ad a "Szomorú vasárnap"-pal kapcsolatosan. Az interjúban úgy szerepel, mintha Seress egyedül írta volna a dalt. Jávort ez rendkívül bántja - "valóban gyilkos ez a dal" - állapítja meg baráti körében.
A november 13-24 közötti időszakban pedig már 278 svájci, olasz, francia, német lap cikke foglalkozik a "Szomorú vasárnap"-pal. "Csodálatos - mondja Jávor -, hogy Dánia, az északi melankólia országa és Svájc ködös kantonjai egyszerre figyeltek fel. Észak szőke germánjai a magyar déltől kapják a szenvedély dalát, a szenvedély szavát."

Spitzer Rudi, a Dob u. 46.-ból, magyar módra világkarriert csinál

A dalról és az öngyilkosokról szóló tudósítás tehát bekerül a nemzetközi hírpiacra valahogy. Sok ország átveszi, és rövidesen már mint az "öngyilkosok himnuszáról" beszél dala kapcsán számos külföldi lap. Más folyóiratok "Halálos dal" címen közölnek beszámolót az öngyilkosságokról, elemzések jelennek meg a muzsika misztikus erejéről. Sőt néhány hónap elteltével a "New York Times" már egyenesen azt írja, hogy Budapesten tömegesen ugranak a Dunába a dal hatására. A világ Seress és Jávor urak szerzeményétől hangos, miközben itthon azt sem nagyon tudják, hogy ők léteznek, dalukat nem ismerik, nem játsszák. Egy nap a Pest-Buda vendéglőbe elegáns francia úr érkezik. Este a zongoránál, mint akkoriban mindig, a virtuóz Kis Fröhlich játszik. Ötven dollárt tesz le a zongorára a francia úr, csak hogy játssza el, a világhírű "Sombre Dimanche"-ot. "Épp szünetem van, utána rögtön az ön számával kezdek uram" - mondta Fröhlich Guszti, és taxiba vágja magát, átmegy a Parisien Grillbe, a mindentudó Orlai Jenőhöz, és elmondja neki, hogy: Chappykém, van nálam egy szédületesen vastag kuncsaft, valami "Szomorú vasárnapot" kér, ismered te ezt? Chappy sem ismeri. Turkál hosszasan a kottáshalomban, amikor az alja felé ráakad a kérdéses kottára. "Nahát, berosálok. A füttyös száma. Kié? A dilettáns kis Seressé!" - merthogy a szakma se vette emberszámba Seress Rezsőt. A francia úr végül megkapja a számot, de nemcsak hogy eljátsszák neki, hanem a kottáját is magával viszi... egészen a párizsi Olimpia színpadára, ahol a száztagú Ventura-zenekar játszik. Sem Jávor, sem pedig Seress nem emlékezik rá, tulajdonképpen kinek adták le a kottákat bizományba korábban, és csak hosszas keresgélés útján találnak rá a Csárdás nevű kiadóra. A kis Spitzer Rudi egy csapásra, olyan híres lesz, olyan ismert, mint annak előtte magyar ember soha talán, miközben a hazai színpadok Eisemann, Lehár, Ábrahám, Zerkovitz operettjeitől hangosak, de tegyük hozzá, hogy a hazai számok lassan így is kisebbségbe szorulnak az angolszász számok dömpingje mögött.

Szomorú vasárnap

Szomorú vasárnap száz fehér virággal
Vártalak kedvesem templomi imával.
Álmokat kergető vasárnap délelőtt,
Bánatom hintaja nélküled visszajött.
Azóta szomorú mindig a vasárnap,
Könny csak az italom, kenyerem a bánat.
Szomorú vasárnap.

Utolsó vasárnap kedvesem gyere el,
Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel.
Akkor is virág vár virág és - koporsó.
Virágos fák alatt utam az utolsó.
Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak.
Ne félj a szememtől, holtan is áldalak...
Utolsó vasárnap.

1936. április 30., csütörtök. "8 Órai Újság"-hír címe: a "Szomorú vasárnap" sikerének újabb állomása. A cikkben beszámolnak az előzményekről, majd... "Legszellemesebben a világhírű Ray Ventura adja elő Párizsban. Mielőtt a dalt játszani kezdenék, a zenekar vezetője bekonferálja a pesti nótát. Pontos statisztikát olvas fel arról, hogy melyik városban hányan és milyen halálnemmel dobták el életüket a bánatos nóta hatása alatt. A konferálás után játszani kezdik a dalt. Amikor először kerül sor a refrénre, feláll a dobos, revolvert ránt elő zsebéből, és főbe lövi magát. A riasztópisztoly durranása példátlan hatást vált ki a közönségből. A dobos tetszhalála után késsel mellbe szúrja magát a pisztonos. A szaxofonos számára méregpoharat hoz a pincér. Lassan-lassan kipusztul az egész zenekar, és már csak a prímás játssza egyedül a "Szomorú vasárnap"-ot. Az ő hegedülése sem tart örökké, mert egyszerre csak kötelet eresztenek le a kávéház mennyezetéről. A hurokba Ray Ventura bedugja a fejét - és ezzel az "öngyilkossággal" végződik a "Szomorú vasárnap" előadása Párizsban."

Világméretű öngyilkossági hullám alakul ki

Sokan mondják, hogy Goethe "Werther"-je óta talán senki sem tudta így, no persze a szerzők akarata és szándéka ellenére "divatba hozni" az öngyilkosságot, már szinte egész Európában. Egy nap az öngyilkossági hullám eléri Amerika partjait is, és ott sem "kíméli" a hallgatóságot. Nem csoda, ha Jávor úr - a fejleményektől némiképp megrendülve - így nyilatkozik a "Pesti Napló" tudósítójának a "halálos sikerről": "Most úgy el vagyok jegyezve vele, mint sírásó a lapáttal." Kissé morbid hasonlata elég találó, mert a "Szomorú vasárnap"-hoz csupa gyászos fogalom társul, mint veronál, lúgkő, szívroham, kötél...
Ugyanakkor a siker minden képzeletet felülmúl, a sanzont pár éven belül huszonnyolc nyelvre lefordítják, kották és gramofonlemezek milliói árasztják el a piacot, és ezernyi formában visszahangozzák a halálos hangulatot Kínától Amerikán át egészen Afrikáig... Amerikába egyébként 1936 őszén érkezik meg a dal, amelyet a sors kegyéből olyan nagy nevek tesznek világhírűvé, mint Louis Armstrong, Bing Crosby, Frank Sinatra, Paul Robson, meg Ray Charles. A következő évtizedekben aztán a "legek" szinte kötelességüknek érzik műsorra tűzni a Gloomy Sunday-t - kötelességük, és a biztos sikerük egyik kikezdhetetlen záloga a "Szomorú vasárnap".
1935-ben ezt írta a "Gong": "Külföldön, ha egy zeneszerző negyedannyi slágert komponál, nagyúri módon él, hatszobás lakása, autója van, válogathat a filmszerződésekben. Seress Rezső pedig kiskocsmai zongorista, akinek esténkénti fejedelmi honoráriuma egynéhány pengő, és egy kispörköltnyi vacsora." Ez a magyar világhír?

Seress Rezső és a film

Hazai filmrendezők nem keresik. Egy alkalommal 1934 táján "... amikor a franciák Pestre jöttek filmet készíteni, eljöttek ide hozzám, ebbe a kiskocsmába, meghallgattak, azután gratuláltak. Megígérték, hogy három filmhez szerződtetnek. Vártam a levelüket, nem jött" - és sohasem jött ilyen felkérés. Kottákat és újságokat hoz a "Gong" riporterének. "Itt van, kérem, az amerikai "Radio World". Benne van a képem. (1935) Március végén egész kis szerzői estet csináltak a New York-i rádióban a Seress-számokból. A múlt héten közvetítette a londoni adó a "Csendes ember lettem" című számomat. És nekem itt kell..." - mondja Seress némi elkeseredettséggel a hangjában.

"Nem muzsikus - csak zseni" - mondja Otto Klemperer

Sokan kíváncsiak, ki az az ember, aki mindezt kiváltotta. Ki hát ez a Seress Rezső, aki a harmincas évek hangulatát, baljós életérzését így telibe találja? Nos, a "kis Seress" - alias Spitzer Rudi - a maga 156 centijével, ha leült a Kulacsban, vagy később a Kispipában a pianínóhoz, valósággal eltűnt a hangszer mögött. Szájában állandóan cigaretta lóg, és kissé karcos, rekedt hangon adja elő dalait, jobb keze két ujjával, hallás után keresve ki a hangokat, mert zongorázni sem tanult soha, de a füstös, borgőzös kocsmákban, ahová élni jár, és járt - ahogy mondta -, este hattól hajnalig olyan hangulatot teremt, hogy ország-világ csodájára jár. Ebben rejlik varázsereje. Hogy csinálja? Titok. Vendégkönyvét mindenesetre aláírja Toscanini, Luchino Visconti, Spencer Tracy, John Steinbeck, a walesi herceg, Louis Armstrong, Reza Pahlavi iráni sah és Benjamino Gigli. Sőt Otto Klemperer aláírása fölött ez állt: "Nem muzsikus - csak zseni." Különleges tehetségnek kell lennie, hiszen negyven éven át megmarad a zenészpályán anélkül, hogy valaha is megtanult volna tisztességesen zongorázni, kottát írni, ami miatt egyébként állandóan szorong, és kisebbrendűségi érzés gyötri. Ugyanakkor csak úgy ontja a dalokat, melyekből szinte kivétel nélkül sláger lesz. A barátai Füttyösnek hívják, mert fütyörészve komponál, és amikor elkészül a dal, lekottáztatja, majd rövidesen az összes cipőpucoló fiú meg péklegény meg cselédlány az ő dalát dúdolja - a siker legbiztosabb jeleként. "Szeressük egymást, gyerekek", "Hiába van palotád Budán", "Szervusz, te vén kujon", "Engem még nem szeretett senki", "Ha néha visszanézünk", vagy igazi örök sanzonja a "Fizetek, Főúr". Persze, a "Szomorú vasárnap" volt a csúcs, a fénykor, és ez fénykor máig is tart, igaz, ma már elült a korábbi botrányhullám körülötte. Feltűnik Steven Spielberg tíz Oscar-díjat jutalmazott filmjében, a "Schindler listájá"-ban. Pereg a film, és egyszer csak felcsendül egy réges-régi, mégis, nekünk oly jól ismert dallam, a "Szomorú vasárnap". Istenem, mekkora sláger volt! Legendák övezik azóta is, hiszen magyar sanzon ehhez fogható világsikert sem előtte, sem azóta nem aratott. A legnagyobb előadóművészek tűzik műsorukra időközben, mint például Ráday Imre, Kalmár Pál, Weygand Tibor, Mensáros László, de énekli Korda György, és Vámosi László, Maros Gábor, Hernádi Judit a hazai előadóművészek közül, míg külföldön Bing Crosby, Frank Sinatra, Bill Eckstine, Benny Goodman, Josephine Baker, Louis Armstrong, Etta Jones, Jimmy Whitterspoon, Paul Robeson, Artie Shaw, Stan Kenton, Acker Bilk zenekara, Sarah Brightman, Billie Holiday, Ray Charles, Maurice Chevalier, a Boulanger-zenekar, Tom Jones, Oscar Peterson, a Mantovani-zenekar, Bjork, Sarah Vaughan, Elvis Costello, Sinéad O'Connor, Serge Gainsbourg, Marianne Faithfull, Heather Nova, feldolgozza zenéjében Branford Marsalis, Christian Death, Kronos Quartet, Lydia Lunch, Tadeusz Bobrowski, Paul Hörbiger, Mercedes Simone, Pjotr Leszcsenko... stb.

A világhírű munkaszolgálatos

Világhírnév ide, sikerek oda, Seress a tantiemekből keveset kap, pontosan át sem látja a jogi helyzetet. Jávor intézi a megbízásokat, a banki ügyleteket, a hivatalos papírmunkát, és lassan kitanulja a slágeripar minden csínját-bínját, amiből tán rosszul sem él. Seress Rezsőt eddig csak lenézték, hírneve miatt most már irigylik is, amivel azért nehéz együtt élni, főképp, ha nincs mögötte az az anyagi fedezet, amelyet mások odagondolnak. Szerényen, inkább lassan a világ elől elbújva éli mindennapjait a zongora mögött. A világ közben szörnyű arcára vált. Zsidótörvények lépnek életbe, a háború is elkezdődik... a kis Seressre nehéz napok, évek árnyéka kezd fokozatosan rávetülni. Egy este a vendéglőben sokáig mulatozó Ébredő Magyarok maroknyi részeg fiatalja, az ifjú és öntudatos nácik tanítják móresre Seresst hazafelé mentében. Bevárják többen. Összerugdossák, megverik. Itatják előzőleg, mondván "ha iszol, nem bántunk". Ivott velük, mégis bántották. Az artistaösztön dolgozik benne, amikor másnap ismét munkába áll, az az artistarendező-elv, amely szerint, ha leesel, azonnal mássz vissza, mert különben sohasem mész fel többé a trapézra. Aztán egy nap többé nem mehet be az üzletbe sem. Megérkezik behívója is. Felesége eldugja előle, ne tudjon róla. Tud róla, mégis. Jelentkeznie kéne a nagykátai Honvéd Kiegészítő Parancsnokságon... Érte jönnek, elviszik katonának, aztán mégis munkaszolgálat lesz belőle. Hiába, a megtérteknek sem kivételez a rendszer. Sokáig azt sem tudni, merre van, él-e, hal-e.

A háború után tér haza, néhány esztendei távollét után. Felesége, Helén egy másik férfival él együtt. Seresst azonban semmi sem érdekli, csakhogy otthon van és él. Elfogadja az új szituációt, amiben Helén érzi legrosszabbul magát. Seress szomorú, hogy édesanyja "eltűnik" a lágerek egyikében, kvázi köddé lesz, mint egy jó tündér a mesékben, akkor azonban az életnek örül, és hogy ő megúszta a megúszhatatlant, még ha fél vesével is. A másikat ugyanis elrúgta egy német tiszt. Viszont hírnevének köszönheti életét. Gyakorta meséli kalandját mindenkinek, és csodába illő megmenekülését a távoli Németországból, a halálgyárak közeléből. Egy gödröt ásnak sokadmagukban akkor, amikor egy elegáns tiszt száll ki a csillogó Mercédeszéből, s egyenesen őhozzá lép. "Ezt a dögöt én nyírom ki." (Csak így, per "dög".) És máris rúgja, pofozza kifelé a gödörből Seress Rezsőt. "Képzelhetik, hogy meg voltam hatva a protekciótól!... No, és alighogy beértünk az első ház mögé, föltámogat, átad egy zsebkendőt, hogy letöröljem a számról a zugehört, és azt mondja: Herr Seress, bocsásson meg a durvaságomért, de másképp nem tudtam megmenteni Önt!" Járt ugyanis a német tiszt a Kulacsban és jól ismerte a "Szomorú vasárnap"-ot. "Azonnal ruhát adott és rejtegetett, mint Gildát a vén Rigoletto ...míg meg nem jöttek az oroszok." Egy tárca maradt megmenekülésének emlékéül, egy ezüst H.W. monogramos cigarettatárca. Sokat fohászkodik Jézushoz akkor nagy elhagyatottságában, de arra nem számít, hogy egy náci sturmbandhführer képében jön el a megváltás. Otthon Helénnel rendeződnek a dolgok lassan, aki négy esztendőt elviselt Ruditól távol, csupán az utolsó hónapok magányát enyhítette mással. Sohasem beszélnek ezekről az évekről később. Afféle fekete lyuk az életükben, volt, ami volt.

Az újjáépítés láza ismét a régi helyén találja, és gyakorta úgy jár haza, mint egy ószeres. Szárított hagyma, krumpli, bélyeg, újsághalom, könyvek, tűzkő, szacharin, mindaz, ami a vendégektől összejön fizetségképpen. Napról napra él, pedig egy alkalommal megtudja, amikor egy New York-i bankügynök érkezik, hogy az IRWING Trust Banknál 370 000 dollár van befagyasztva az ő számára, csak jöjjön Amerikába, vegye fel, mert amíg Magyarország a jóvátétellel tartozik, nem lehet átutaltatni Magyarországra a pénzt. Ügynök keresi meg akkor is, amikor Oscar Peterson ad koncertet a Carnegie Hallban, aki akkor életében először játszott a New York-i filharmonikusokkal együtt, kapacitálja, hogy Peterson kérésére menjen ki vele Amerikába. Nem kér egyebet a nagy jazz-zongoravirtuóz, csupán annyit, hogy a "Gloomy Sunday" szám után menjen ki vele meghajolni a színpadon. Hiába győzködik, ő marad. Egyébként sem száll repülőre, mert már járda szélén tériszonya van. Különben is megálmodta sorsát, miszerint: zuhanás okozza majd halálát. Helén, a felesége valósággal tombol ilyenkor, de elfojtja indulatait. Így aztán a Carnegie Hall helyett az aktuális pártkörzet kultúrterme várja, ahol játszania kell a párttagoknak, de nem ám a saját nevezetes szerzeményeit, hanem amit az új szelek fújtak a kottatartójára. Az ő számait ugyanis betiltják. Játszani játszhat a kiskocsmák mélyén, az előírt dalok közül bármelyiket, csak a sajátjait zárás után, egyfajta ellenőrizhető közönség előtt énekelheti el, kissé reszelős hangján. Megtanulta, a lágerben a boldogsághoz kevés is elég. Volt ott a táborban egy úr, akinek szintén elrúgták fél veséjét, és minden reggel találkoznak a latrinánál. "Vizelt már, Seress úr? Igen?! Hát akkor mit akar még?" És igaza volt annak az ismeretlen úrnak - mondogatja később -, nem szabad túlságosan mohónak lenni.

Seress Rezső - betiltva

Az az elvtárs, aki betiltja Seress Rezső dalait, ugyanaz az ember, aki Bartók, Dohnányi, Lehár, Kálmán, zenéit is betiltja éppúgy, mint Kodály "Te Deum"-át, vagy Liszt miséit, és továbbá ugyanaz, aki 1956-ban mint a rendszer üldözöttje menekül és telepedik le Kanada földjén, Toronto városában. Bár később Kodály művét mégis játszhatják, de afféle bocsánatos bűnként emlegetve, és nem nagydobra verhető hírként kommentálva. "Lám, a rendszer ilyen erős... még egy ilyet is elbír..." Egyébként életében kevés dologra ennyire büszke Seress, mint arra, hogy a legjobb magyar muzsikusok társaságába kerülhet, velük egy névsorba ő, a kis kocsmazenész, akinek dalaitól félteni kell az embereket, olyannyira, hogy tilalmi listára is tegyék. Indexre kerülése hivatalosan a Horthy-féle polgári Magyarország népszerű kiszolgálása miatt történik. A munkaszolgálatban eltöltött 4 esztendeje felett átsiklanak... Akkor egy kicsit másképp "szolgálta" ugyanazt a Horthy-érát. Azonban a Rákosi-rendszer legszorongatóbb idején is maradt a régi Seress, a jó humorú, vicceket mesélő, afféle nagy dumájú kisember. Egyébként a skorpió jegyében született, de talán mégsem ennek köszönhető, hogy folyvást titkok lengik körül, és miután sokan ismerik, talán éppen ezért senki sem ismeri igazán. Olyan remekül alakítja mindig a "kis Seresst", az egyszemélyes szórakoztató intézményt a legvadabb Rákosi-korszakban is, hogy szinte senkit sem érdekel, tulajdonképpen milyen ő valójában. Talán nem is olyan fontos, hiszen csak akkor él, ha "az ő drága közönségének" játszhat.

Seress Rezső index alól felmentve

Titokban éjszakánként sok művészt lát vendégül, rengeteg színész a barátja, egyebek közt az akkor a pártnál jól prosperáló Gobbi Hilda is, aki őszinte híve Seressnek, és tulajdonképpen az ő közbenjárására és mellette való kiállásának hatására oldják föl ellene a betiltó határozatot. Gobbi így ír könyvében róla: "Seress Rezső, a kicsi, a ványadt, a repedtfazék hangú, a csúnya Seress Rezső, aki ült egy pianínónál, ütötte-verte, mert zenélni nem tudott, énekelni nem tudott - mégis milliomos lett külföldön. A "Szomorú vasárnap" bestseller volt Európában, Amerikában egyaránt. Rezső nagy ember volt. Engedtessék meg nekem, hogy azt állítsam: ellenálló volt, még ha nem is így jelent meg a halotti kommentárja. Nem könnyű ezt megindokolnom, hiszen igazán nem volt harcos alkat, de valahogy úgy tudta előadni érzelmes dalait, hogy mindig volt valami aktualitása annak, amit énekelt. Abban a korban, "mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra", az ő előadásában a "Szeressük egymást, gyerekek" valami különös, szinte provokatív akusztikát kapott. Szerette játszani - s ha mi odamentünk, mindig sort kerített rá... A Kulacsban töltött estéinkre úgy emlékszem vissza, mint egy jól megvágott híradóra, ahol a vitákat, a napi eseményeket átfesti és kommentálja Seress rekedt baritonja.
Seress Rezső az ostrom után egy Akácfa utcai kiskocsmába került, ott játszogatott. Sokszor elmentük hozzá. Én megalázónak és szörnyűnek tartottam a helyet, amit ő észre sem vett, boldogan játszott. Csak énekelt abban az ocsmány kis kocsmában, amíg meg nem halt."
(Részlet: Gobbi Hilda "Közben" című könyvéből. 1984, Szépirodalmi Könyvkiadó)
Igaz néha rettentően feszélyezi, hogy olyan virtuóz művészek ülnek be a sanzonjait meghallgatni, mint Cziffra György, aki a Rákosi börtöneiben töltött évek után ugyancsak éjszakai lokálokban játszik. A Cziffra-látogatásokra viszont különös és lázas izgalommal készül. Otthon nincs zongorája, így a konyhaasztalra festett klaviatúrán gyakorolja a hármas hangzatok leütését. És amikor aztán este tökéletesen megy minden, mentegetődzve így fordul barátjához: "Bocsáss meg, Gyurikám, véletlen volt!"

Seressről

Bodrogi Gyula: "... nekem azt mondták, menjek el a Kispipába, mert van ott egy óriási, zseniális zongorista. Én nem ismertem Seresst. Ahogy beléptem, felállt a zongora mellől egy alacsony ember, és rám köszönt: "Szerbusz, Gyula" - majd a kezembe nyomott egy listát: "Ezek mind az én nótáim", és mesélt, beszélt, mindenféle ócska vicceket. Amikor felálltam, úgy jöttem ki, mintha száz éve ismerném. Nekem ez a legfontosabb: Seress Rezsőt, a "kis Seress"-t az is ismeri, aki sohasem látta. Ő mindenkinek "Személyes ismerőse".
Voith Ági: "Főiskolások voltunk, amikor elkezdtünk a Kispipába járni... néhány évvel Seress halála előtt. Én már másmilyennek láttam őt, egy elhízott, alacsony kis ember, rekedt repedtfazék hangon énekelt, miközben a belépőket fél kézzel üdvözölte, és felmutatta a bal kezét: "A kő című dal következik... hölgyeim és uraim... bal kézzel írtam, jobb kézzel játszom..."
Horváth Gyula: 1953-ban, vagy 54-ben, még főiskolás voltam, és Básti Lajos volt az osztályvezető tanárom. Kispénzű főiskolás lévén nemigen engedhettem meg magamnak, hogy támogassam a magyar vendéglátóipart. Egyszer óra után azt mondja Básti tanár úr: "Na, gyere, Gazdili - így hívott, miután négy évig én voltam az osztálybizalmi - elmegyünk a Kispipába, eszünk egy halászlét és ott megismered a magyar éjszakai élet legérdekesebb és egyik legértékesebb figuráját, Seress Rezsőt. Hát, nagyon örültem a halászlének. Aztán megláttam Seresst. Mindenre számítottam, csak erre nem. Iszonyatosan rekedt orgánum, egy rakás szerencsétlenség, előtte már sok-sok rumos pohár, messziről bólintott Bástinak, és azután sokáig nézte és mosolygott. Nem vagyok valami jó pszichológus, de ilyen mosolyt, amelyikből ennyire sugározzék a szeretetre vágyás, sem azelőtt, sem azóta nem láttam."
(Forrás: Müller Péter: Szomorú vasárnap, 1983)

Az utolsó tizenkét esztendő

1956-ot végigjátssza a zongorája mögött, éppúgy, mint korábban mindig. Hogy lőnek? Az asztalokhoz géppisztolyokat támasztanak? Teherautók szállítják el ezerszámra az emigránsokat? Felőle talán néger tengerészgyalogosok is ejtőernyőzhetnének, ő rendíthetetlenül játszik, ilyenkor mindenről és mindenkiről elfeledkezik, egyfajta különös transzban lebeg, s játszik, mert a "Szomorú vasárnap" mindenkinek kell... Hiába kérlelik, menjen Amerikába, ő marad, nem megy sehová. Az ő élete néhány utcányira terjed, és azon túl... talán nincs is semmi. Játszik akkor is, amikor az emberek konszolidálódnak lassan a Kádár-rendszer megerősödésekor. Gyárakban, munkahelyeken dolgoznak, és már csak a lumpen, részeges alakok esnek be esténként az Akácfa utcába. Megjelenik a televízió egyre több családban, és estére kiürülnek az utcák, egyre több, egyszerre villogó kékes fény adja a reményt az embereknek a lakásokban, nem kellenek a kiskocsmák füstös, meghitt beszélgetésre sarkalló zugai. Fiatalok jelennek meg ugyanitt farmerben, és tranzisztoros rádiót hallgatnak, nem Seress Rezsőt. Ő már a múlt, Elvis Presley, a rock és a beat, a Beatles és az Illés együttes a jelen, ő mintegy kövület, egy régi római mérföldkő a zongora mögött, és egyre reménytelenebbül játszik. Aztán eljön az a szomorú nap, amikor senki sem kíváncsi a "Szomorú vasárnap"-ra, még ebben az ócska kis csehóban sem. Az a leszűkült világ, amelyben él, végképp bezáródik ekkor. Amerika, a Carnegie Hall, a külvilág csillogó része, a beteljesületlen lehetőségek keverednek az elszenvedett gumibotok ütésével, a náci csizmák talpának vasalatával, a sok elveszített barát ködbe vesző arcával, amely párosul feleségének egyre hangosabb, zúgolódó elégedetlenségével. A szeretet, amelyre annyira vágyott, egyre távolabb sodródik tőle. Nagy valószínűséggel ez a szeretetlenség roppantja össze végleg.

A szomorú sors beteljesedik

"Én egy ideig egy házban laktam Seress Rezsővel, épp az alatta lévő emeleten - meséli egyszer Presser Gábor, a Locomotiv GT együttes billentyűse. - Emlékszem, mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után.
Abban a Dob utcai házban egyébként sok zenész megfordult az idők során. Itt lakott régen Beamter Bubi, a legendás vibrafonos, és ideköltözött Orosz János bárzongorista, akinek az ötvenes évek egyik ünnepelt énekesnője, Vadas Zsuzsa volt a néhai felesége."
Seress Rezső egy nyolcvan négyzetméteres, erkélyes lakásban tölti élete utolsó éveit, ha éppen nincs otthon, akkor biztosan a Kispipában játszik. Itt keresik fel azok a hírességek is, akik Budapesten megfordulnak az idők során, Otto Klemperertől Reza Pahlaviig, Benjamino Giglitől Luchino Viscontiig. Különös az emlékkönyv sorsa is, mert úgy tudni, a csalódott örökösök egyszerűen a szemétbe dobják - írja Müller Péter könyvének előszavában, pedig a huszadik század egyfajta Who is Who-ja ez a kis notesz, amely könyvet Müller Péter személyesen többször megnézhet, és alaposan megjegyzi amit talál benne... Budapest egyik állandó és élő nevezetességévé lesz az idők során. Ötvenhatban kis időre kinyílnak a határok, de Seress mégsem akar külföldre menni. "Tudja, mindenki mehet most, a hentes, a pincér, csak a költő nem mehet, ilyenkor..." - mondja Jani pincérnek Müller Péter színművében. "Egy zongora mögé bújik az igazi sorsa elől" - dohog gyakran a felesége, Helénke. Seress Rezső mindenesetre marad, mert az ember nehezen változtat az életén bármikor is. Repülni, autózni nem szeret, a forgalom idegesíti, még a hídon is szorong, ha Pestről Budára kell átmennie. Zárkózott, csendes embernek ismeri mindenki. Aztán 1968-ban kimegy az erkélyre, amelyről még a Szabadság-szobrot is látni, és leveti magát az utcára.

A "Kis Seress" halálára

Népszabadság, 1968. június 14. "Dalait többen ismerték, mint őt magát. A Szomorú vasárnap, a Gyerünk, Bodri kutyám, a Szeressük egymást, gyerekek, a Nem az a fontos, az ember hány éves szerzője egy pesti kisvendéglőben zongorázott esténként. Apró termetű, észrevétlen kis ember volt, fél kézzel játszott, a másikkal a ritmust vezényelte, s énekelt hozzá, alig hallhatóan, rekedten, szinte csak magának mondta a szöveget. Ha kérdezték tőle, hogy tényleg ő szerezte-e a régi híres slágereket, szégyenlősen mosolygott: "Fél kézzel írtam."
Az idősebbeknek, akik még a régi Kulacs vendéglőből ismerték, ő volt a "kis Seress". Meghittebb barátainak Dudi, a fiatalabbaknak Rezső bácsi. Idegenforgalmi nevezetesség - mondták róla, mert sok külföldi miatta kereste fel a kisvendéglőt. Hívták külföldre, kövér szerződéseket kínáltak neki, tengerentúli vendégszereplésre csábították. Nem ment. - Mit képzeltek, tíz év óta Budára sem mentem át! - Pest szerelmese volt. Volt, mert meghalt 69 esztendős korában."

A Seress-hagyaték követi gazdáját az enyészet útján

"Senki nem tudja, miért tette - mondja Szathmáry Lajosné, akinek egy évvel később utalják ki a lakást, mert akkorra már Helénke is a férje után halt. - Amikor mi beköltöztünk, megvettük az örökösöktől a zongoráját, hogy játsszon rajta a lányom. Az asszony még valamit vásárolt a hagyatékból, négy egyforma, ezüstszínű falikart, többre azonban már nem volt pénze. A zongora, ami mögé egykor a sorsa elől bújt Seress Rezső, a nagyszobában az ablak elé kerül. Szathmáryné végül 1982-ben adja el a zongorát szomszédjának, Séday Lászlónak, mert pénzre van szüksége, hogy kifestesse a lakását. Az egykori pincér is zenél néha, de csak úgy, magának, és sohasem Seress Rezső zongoráján. Amikor aztán ő is meghal, az unokaöccse újítja fel a lakást, de a hangszerrel nem tud mit kezdeni. Ott áll az a fényesre csiszolt parkettán, az elején a felirattal: Heinrich Maliwanek. Batári László szívesen eladta volna bárkinek, de azt mondják neki, nem ér túl sokat. Szathmáryné az évek során valahogy elkezd mind jobban kötődni a zeneszerzőhöz, akinek egykori lakásában él, de akit nem ismert soha. Egyszer még az önkormányzathoz is bemegy, hogy helyezzenek ugyan már el egy emléktáblát a Dob utcai ház falán. Az ügyintéző nézi egy ideig, nem tudja hova tenni a kezdeményezést... és csak aztán mondja, hogy nincs erre pénz. Szathmáryné akkor elhatározza, hogy maga kezd el gyűjteni rá. Csak azt nem tudja még az asszony, hogy mit írjanak rá. Talán amit ilyenkor szokás, hogy e házban élt és alkotott. Mert itt élt és alkotott Seress Rezső, és tulajdonképpen itt is halt meg, a ház előtt. Pedig ez nem így történt. Seress Rezső túlélte a zuhanást, ájultan szállították a MÁV-kórházba, ahol napokig feküdt. Mozdulni sem tudott, egyvalamire volt csak képes, és azt meg is tette. Megfojtotta magát azzal a dróttal, amellyel az ellensúlyt erősítették a gipszére. Hatvankilenc éves volt ekkor. Négy falikart őriz tőle Szathmáryné, és megvan még a zongorája, amelyet most talán el is adna a tulajdonos. Kopott egy hangszer, a fedelén karcolások. Ráadásul ki is kell még porszívózni... A fenti szövegrészt követő időben aztán a zongora sorsa is ködbe vész...

Az öngyilkosok himnusza - így nevezték a harmincas évek végén a "Szomorú vasárnap" című dalt, mely az egész világot bejárta. Az a legenda járta róla, hogy valami egészen különös, mágikus hatása van. Aki meghallja, olyan mély depresszióba kerül, hogy öngyilkosságot követ el.
Hogy e mögött mennyi a tény és mennyi a világméretű hisztéria, avagy a show-biznisz reklámfogása: kideríthetetlen. Tény, hogy az emberiség a dal születésekor, 1936-ban, a gazdasági depresszió közepén és a világháború küszöbén állt. Az elképesztő sorsú zeneköltő, az éjszakai élet zenei nagyságágának sorsa megihleti Müller Pétert, drámát ír élettörténetének felhasználásával, amelyet először 1983-ban a Vidám Színpadon mutatnak be Bodrogi Gyula, Voith Ági, és Horváth Gyula főszereplésével, amely szerepeket később Szacsvay László, Götz Anna, Sashalmi József, Kovács Yvette Alida játszik a Vándorfi László-rendezésben. Az ősbemutatót egyébként Sándor Pál rendezésében láthatja a közönség.